“Kék szikra izzik a hideg palán,
S bibor téglák a tűzfal oldalán.”
S bibor téglák a tűzfal oldalán.”
(Tóth Árpád: Bús bérház-udvar ez…, 1918)
A metaváros eleven élménye a tűzfal.
A rontás ellen oltalmazó, a regula szerint rés nélkül rakott fal a házon túl, mellette, és meghaladván a tető héjazat síkját: fölötte áll. Nyilvános homlokzatok mögé zárt titkait csak a legerélyesebb gesztus, a bontás hozza napvilágra.
A fal két tűz közt is állva marad, porig rombolt városokban is kitart, önmagában is helytáll. Feltárja a történelmi szövet szakadásait, a felszín alatti töréseket, közreadja az eltakarított történeteket. Egymásra hordott rajzolatai a szétdöntött, kibelezett házakban töltött idő tényleges barázdái, valóság vájta metszetei. Titkon, engedély nélkül bontott nyílásai, felderülő légudvarai fényt, levegőt, reményteli távlatokat ígértek, melyekért senki sem szavatolt. A státusz és a kilátások változnak, a városlakók bontanak és építenek. Egy tűzfal a hajdan rá támaszkodó lakások nyomaival mindig történetek, történet-fragmentumok sorozata, lichthóf vájatának két oldalán mint egy képregény kockái sorakoznak a még látható és a láthatatlan, de sejthető rekeszek: konyhák, cselédszobák, fürdőszobák négyszögei, hol hajdan emberek, sóhajok, párák, sikoltások, ágynyikorgás, zsírszag - egy ház nyoma, ami nincs többé, s egy másik házé, mely más lett attól, hogy kibontották, egyszerre lett védtelenebb és hatalmasabb.
Egy ajtónyom a semmibe, egy padlásmagas, semmibe vezető kémény-torzó. Megannyi jel, nem arra és azért, hogy lefordítsuk, hanem hogy dolgozzunk vele. Az idővel.
A tűzfal a magyar popköltészet része, olyan szimbolikus, mint a vakablak, a filmesek is szeretik, mert a komor, semmibe meredő tűzfalak kiválóan jelenítették meg az ún. semmit. A tűzfalakra írtam éjjel, engem ne várjatok!
