Jelen soraim messze a város felett, egy rideg sziklán ülve vetem papírra egy hideg, téli koradélután. Szemem előtt lassan egyre sűrűbb lesz a köd, s ellepi, homályba burkolja az alattam elterülő tájat.

Csend van, csak a természet lélegzik. A város zaja ide csak tompa morajként jut fel. Néha ugyan kutyavonítás hallatszik a közelebbi házak valamelyikéből, máskor munkások egy-egy kósza, csupán pillanatokig tartó kalapálása. Máskülönben minden csendes, fagyos, szürke és békés. Lassan a sötétség is kezd leszállni a ködfátyol mögött.

Megérte felküzdenem magam ide, hideggel és monotóniával dacolva, hogy végül itt üljek, fenn, a világ felett, s míg írom ezen sorokat egy rongyos füzet egyik lapjára, alattam a tompán robajló világgal, felettem a szürkésfehér, puha éggel, végre, végre, béke tölt el.

-o-

Lefelé indulván, még egyszer körbenézek, búcsúzóul emlékezetembe vésve ezt a tájat. Az egyik szikla oldalán kis mohapamacsokat találok, s kesztyűmet lehúzva megsimogatok párat. Felnézve látom, hogy a libegőt is beindították. Talán vannak mások is ily komor, szürke hétfő délután, kik faggyal dacolva a természetbe vágynak? De nem, már le is állt. A szél viszont feltámadt, s a köd egyre közeledik, Buda egyre jobban eltűnik. Hirtelen felötlik bennem Stephen King filmje. Nos, ha ellepik a világot a ködből előtörő, lélektelen, pusztító szörnyek… c’est la vie.

„Bennem most (is) béke van.”

Eszembe jut, hogy épp névnapom van. Azt hiszem, sikerült magamat olyan ajándékkal meglepnem, ami igencsak hasznos, és emlékezetes lesz. S ha mégse? Nos, itt az írás róla, hogy emlékezetem űrjét újra megtöltse majd tartalommal.